A tegnapok kérdései némán menetelnek a mába, a ma fájdalma reccsenve vág a kemény fába. A tegnapok örömei kacagva múltak el, a jövőt hozó mondatok így halkultak el. A csend maradt, maradni akart. Körbeölelt, rám mosolygott, betakart. Te pár rövid szóval elintéztél, menni hagytál, üres kézzel elengedtél. A csend viszont átölel, elkísér, hosszú, gyönyörű meséket mesél, lámpást gyújt és átvezet a sötéten, megóv attól, amitől féltem. Talán már testet is öltött valakiben, talán már rám is talált 1 ideje. Talán remegett a hangja, mikor megszólított, talán néma maradt, csak megcsókolt, talán rám sem mert nézni... Talán nem is létezik ilyen férfi.
A tegnapok kérdései némán menetelnek tovább egyenesen a semmibe, nem követelnek választ, észrevétlenek, csak mélyen beíródtak a lelkembe...