Nincs már, kire várjak,
nincs már, aki várjon,
nincs, kire nevessek,
nincs több édes álom.
Nincs titkos találka,
nincs több kedves emlék,
nincs, ki kezem fogja,
nincs, aki volt nemrég.
Maradt a süket csönd,
a hideg levegő,
egy fekete hajszál,
s a gyűrött lepedő.
Hűlt helye a vágynak,
könnyei a télnek,
képek, amik fájnak,
és már nem mesélnek.
Maradt még a magány,
a szürke, rideg szoba,
a néma telefon
sem szólal meg soha.
Parázsló, szép álmok,
már csak füstjét látom,
kihunyt minden izzó
érzés e világon.
És fájnak a kanyargós
hegyvidék i utak,
az útjelző tábla
már a semmibe mutat.
Fájnak a kimondott,
s kimondatlan szavak,
az együtt töltött óráknak
csak a csöndje maradt.
Fájnak a csókok is,
és az ölelések,
a forró érintések,
vágya a reménynek.
Fájnak a dallamok,
a visszhangok a falon
elhalón suttogják,
hogy "Szeretlek nagyon".
Nincs már, kire várjak,
nincs már, aki várjon.
Átkozott a reggel,
ha véget ér egy álom,
örökre elalszom,
hogy újra rám találjon,
örökre elalszom,
hogy tovább ne fájjon.