Hmm..
Egyszer valaki azt mondta,
nálam mindig, mindent
elölről kell kezdeni.
Nem értettem.
Most már igen.
Ami egyszer szép volt,
ami fontos nekünk,
arra nem szabad azt hinni,
megszereztük,
örökre a miénk,
mindig mindenért
újra meg kell harcolni,
újra meg kell szerezni,
nincs végérvényes boldogság,
a rátalálás örömét kell megőrizni.
A szerelem nem örökre a mienk,
állandóan akarni kell,
hogy megmaradjon nálunk.
Először megszürkül,
azután meghal,
ha megszokjuk,
ha nem küzdünk meg érte,
naponta azért,
hogy nyíljunk,
hogy nekünk nyíljanak.
Kérdés, fontos-e,
mennyire fontos ez nekünk.
A virág is akkor pompázik,
ha újra meg újra
megharcol érte a napocska.
Ha egyszer megszokná,
a Nap a virágot,
a virág a Napot,
nem provokálnák többé egymást,
nem örülnének egymásnak,
a mindennapi újratalálkozásnak,
akkor minek is fáradnának,
miért gyűjtenék össze
a szétszórható boldogsághormonokat,
ha nincs miért, ha nincs kiért.
Ha mindegyre megy.
Nincs rosszabb, megalázóbb,
mint a megszokott,
mint a természetes,
észre sem vett kitárulkozás.
Újra, és újra,
meg kell harcolni,
a csak nekünk szánt meztelenségért,
a lélek meztelenségéért is,
hogy meglássuk,
hogy észrevegyük,
hogy megmaradjon számunkra
világcsodának.