Látod, ma olyan napom van,
hogy hittem,
nem jön az ellenállhatatlan érzés,
ami hozzád elvezet.
Hogy mára
csak az üresség marad nekem.
Arra gondoltam, hogy nem fáj.
Üres.
Mintha kifelé élnék,
belül halott lennék.
Nincs érzés,
se jó, se rossz.
Üres vagyok.
Aztán arra, miért van,
hogy még mindig nem érzek
hasító fájdalmat.
Belül.
Nem, mert érzéketlen vagyok,
mert szeretni,
azt nagyon szeretek.
Mikor nem vagyok üres.
De, ha érzek,
akkor se érzem
a fájdalom mélységeit.
Tudom, hogy mi az,
mi az, aminek fájnia illene.
Nem érzem át
a szegénység fájdalmát.
Segíteni szeretnék,
csak nem érzem,
hogy nekem is fájna.
Mikor „szegény” voltam,
akkor se éreztem.
(Szegénység, az egy idézőjeles szó,
mert minden szegénység
valakinek óriási gazdagság)
De tudod,
mikor szegényebb voltam,
mindenkinél, akit ismerek,
akkor is úgy éreztem,
kiegyenlít az élet,
mert van valamiből sok nekem,
amiből másnak kevés jutott.
Nekem időm volt.
Nem érzem át a fájdalmat,
a Tiedet se, azt se érzem.
Egyedüli érzés
ami bennem van,
az a szeretet,
és mert szeretlek,
szeretnék melletted lenni,
a bajban megfogni a kezedet,
és szeretnélek
kézen fogva átkísérni a nehézségeken.
Tudom,
a terhet át nem vehetem,
csak kísérhetlek azon az úton,
ami a Te utad.
De, mert messze vagy,
csak a szeretetemet adhatom kísérőül.
Nem ismerem a mély fájdalmat,
mintha az a rész meghalt volna bennem.
De ismerem a mélységes szeretetet,
mióta Neked újjászülettem.